Az érzéki gyönyör a lelkek egyesülése nélkül mindig állatias volt, és az is marad: nyoma sincs utána az emberben valami nemesebb érzelemnek, inkább a megbánásnak.

Végül is talán a romantika nem harsonaszó és pompás külsőségek között vágtat be az ember életébe, hanem úgy lopakodik mellénk, mint egy régi jó barát, csendesen, észrevétlenül, talán prózába burkolózva, amíg egy váratlan pillanatban a ráhulló napsugár fel nem ébreszti az ott szunnyadó zenét és költészetet, talán... talán... a szerelem egy gyönyörű barátságból fakad, oly természetesen, ahogy bimbóból kipattan a rózsa.

A szerelem, még ha vereséggel végződik is, valamiféle becsületet ad; de szerelem nélkül nincs semmilyen becsületed.

Az ember ezer évet vár, képtelen moccanni is. Jégbe temetett test. Tökéletesen konzervált. Haj, bőr, körmök, ruha, ékszerek, minden érintetlen, minden a helyén. Nem halott, csak alszik. Csak néma. Azután megszólal egy hang - vajon ennyi is elég, hogy megolvassza ezt a jéghegyet? Hogy újból lélegezni kezdjünk, ismét kicsorduljon a könny, a nyál, áramlani kezdjen az erekben a vér? Színt varázsoljon az arcra, hajat fényesítsen, felforrósítsa a bőrt? A test felpezsdül, a kéz simogatásra, a száj csókra vágyik. És ehhez a csodához csupán azt az egy hangot kellett hallanunk. Az egyetlen lehetséges magyarázat, hogy az ember mindvégig szerelemes volt. Csak mozdulatlanul várt a jégtömb alatt.

A szerelem néha olyan könyörtelenné teszi az embereket, amilyenné még a gyűlölet sem. Amikor a szerelem a tét, senki sem tartja elfogadhatatlannak, hogy amikor a másik nem figyel, hátba döfje.

Az ember csak ritkán részesül abban a szerencsében, hogy olyan rendkívüli valaki kerül az útjába, aki lénye legmélyét érinti meg, s teljesen kicseréli.

A tündérmesék, a szerelmes regények és a szappanoperák mind hazudnak. A szerelem nem győz le mindent.

Ne hívj, ne csalj, szerelem szép világa!
Az én világom irdatlan, sötét,
Ezer tavasz s ezer tavasz virága
El nem zavarja fullasztó ködét.

Ne hívj, ne csalj, én nem tudok szeretni,
Lelkem kifosztott, nyomorult, szegény.
Elkárhozástól meg nem váltja semmi
S a te sugárod: őrjöngő remény.

Álomban, szerelemben nincs lehetetlen.

Tudod, mi a közös a húsvéti nyúlban és az igaz szerelemben? Az égadta világon semmi, mert egyik sem létezik.

Én a szerelmet szent és sérthetetlen dolognak tartom, mely meghaladja minden meghatározás határait, és mely képes előhozni az emberi természet legszebb és legrosszabb oldalát.

A szerelem egy láng,
amit nem lehet megszelídíteni,
és bár készséges áldozatok vagyunk, kedvesem,
nem lehet csak minket hibáztatni.

Szeretni annyi, mint a birtoklásban újra föllelni a vágy túlfeszültségét.

Ahány ajkat eddig ismertél, mindnek csak test-íze volt. Az ő ajkának íze: kettőtök összeolvadt élete, szép jövőd és a világ békéje. Az ő ajka: szerelem. A lába: szerelem. A gyönyör, amelyet tőle kapsz, komoly és hosszantartó. És a szíved fogadja magába.

Mi az, szeretni valakit? Sokáig azt hiszem, megismerni... tökéletesen megismerni, minden titkával megismerni a másik test minden reflexét, a lélek minden indulatát... megismerni talán annyi, mint szeretni. De ez csak elmélet. Egyáltalán, mi az, megismerni? Mennyire lehet megismerni valakit?