Az élet teljességéhez s a lelki fejlődéshez a bánat és a megpróbáltatás is hozzátartozik, bár ezt csak olyankor ismerjük el, ha egyik sem fenyeget bennünket.

A sors kegyetlen ,
Haragja akkor sújt le mindig,
Amikor boldogok vagyunk.

A rég várt hajók
Üresen térnek meg, vagy a mélység foglyai,
A szemek előbb a könnyekből, aztán az álmokból
fogynak ki.

Várunk a csendes félhomályban
Valami csodás balzsamot,
Mely elfeledtet mindent, mindent
S meggyógyít minden bánatot...
Leolvasom sápadt arcodról
A rád erőszakolt hitet
És megdöbbenve sejtem, látom,
Hogy nem hiszel már senkinek!...

Nem ejthetünk könnyeket. Ez a test veresége a szív ellen, mert számunkra, amit "szívnek" nevezünk, néha csak annak a bizonyítéka, hogy a gazdája léte felesleges.

Nem biztos, hogy annak van a legnagyobb fájdalma aki a leghangosabban jajgat.

A szív lassú halállal hal meg. Egyenként hullajtja el a reményeit, miként a fa a leveleit. Mígnem egy szép napon elfogynak. Nincs remény, nem marad semmi.

A Piedra folyó partján ültem, és sírtam. A legenda szerint minden, ami ebbe a vízbe hullik - a falevelek, a bogarak, a madártollak -, a folyó fenekén kaviccsá változik. Ó, ha kitéphetném a szívemet a keblemből, és belehajíthatnám az áradatba! Nem volna többé fájdalom, sem szenvedés, sem emlékek. A Piedra folyó partján ültem, és sírtam. Hideg téli nap volt, és éreztem, ahogy a könnyeim lecsorognak az arcomon, azután elvegyülnek a jeges vízzel, amely a lábaim előtt hömpölyög. Valahol ez a folyó is csatlakozik majd egy másikhoz, aztán megint egy másikhoz, míg végül - távol a szememtől és a szívemtől - ez az összes víz beleömlik a tengerbe. Folyjanak hát minél messzebbre a könnyeim, hogy kedvesem soha ne tudja meg, hogy sírtam miatta. Folyjanak minél messzebbre a könnyeim, hogy elfeledhessem, a Piedra folyót, a kolostort, a templomot a Pireneusokban, a ködöt, az egész utat, amit megtettünk. Hadd felejtsem el álmaim országútjait, hegyeit és mezőit. Álmaimat, amelyek az enyémek voltak, és amelyekről mégsem tudtam.

Életemben először semmit nem érzek irántad, sem a halálod iránt, és életemben először mindent érzek irántad, érzem az elvesztésed okozta bánatot, olyannyira érzem, mintha ez idáig egyáltalán nem tudtam volna, mi az érzés.

A fájdalom sokféleképpen jelentkezik. Egy kis szúrás, vagy égető érzés, a váratlan fájdalom, a mindennapok szokványos fájdalmai. És ott van az a fájdalom, amit nem nyelünk le, az a hatalmas nagy fájdalom, ami minden más érzést elnyom, feledteti a világ többi dolgát. A végén csak arra gondolunk, mennyire fáj, ami történt. Hogy-hogy kezeljük a fájdalmat, az rajtunk áll: érzéstelenítünk, elhessegetjük, felvállaljuk, letagadjuk, de néhányunknak az a leghatásosabb gyógymód, ha valahogy átvergődünk rajta.

Az én útaimon
Nem nyílnak virágok,
Sötétség vesz körül,
Csillagot nem látok...

A tátongó szakadék szélére kerültél.
Úgy érzed, nincs menekvés.
De figyelj csak!
Léptek közelednek feléd, ismerős léptek.
Valaki szólongatva keres téged.
Figyelj.

Legjobb módja önmagad felvidításának másvalaki felvidítása.

Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
rajtam a kárhozott nép városába.